Maradék hagyomány galambokkal

Ezt a novellát a senki által meg nem cáfolt szájhagyomány szerint Dr. Kállay O. Béla írta egy budapesti szervízben vásárolt laptopon közvetlenül azután, hogy kényelmesen elhelyezkedett angyalföldi lakásának télikertjében.

Kállay O. Béla

Holubi buduty gracijnyi

Emlék. Vagy inkább hagyaték. Vagy, ahogy még Kármán József használta: hagyomány. Maradéka egy szerelemnek, sajgó hagyatéka egy szeretőnek, ismételhetetlen hagyománya annak, ahogy ő meg én együtt voltunk. Akkor, ott, és olyan rövid ideig, hogy nem is tartanám számon múltamban, ha nem kísértene azóta is.

       Pedig nem tudom, hogyan keveredtem oda. Nem volt semmi dolgom abban a városban. Egyszer csak mégis ott álltam piszkos kis főterén, ha egyáltalán annak lehet nevezni, inkább csak kiszélesedése a jellegtelen főutcának. Pedig maradhattam volna az állomáson, ahogy máskor is, amikor itt kellett átszállnom. Negyven perc, egy óra, vagy akár másfél: olvasgatni a váróteremben a kicsit kényelmetlen fapadon, megteázni a büfében, esetleg sétálni egyet az ócska, de még a Monarchia színeit őrző épület környékén, rá-rágyújtva, érkezőket és távozókat, a közeli lakótelepre sietőket figyelve.

       De nem. Akkor gondoltam egyet, és bementem a központba. Ha ugyan annak lehet...

       Kevés jellegtelenebb kisvárost láttam életemben. A főutca 3-5 emeletes típusházai, a betonbunkerre emlékeztető „kultúr” a homlokzatára szegezett borzalmas alumínium domborművel, a körülépítetlen, ostoba tűzfalaival tüntető „univermág”, a minden városban teljesen egyformára szabott, primitíven konstruktivista tanácsi és pártszékház, a valamilyen hóbortból két korinthoszi oszlopfőre támaszkodó lapos tetős posta – láthatóan mind a háború után épültek, és ez meg is látszott rajtuk. Szinte semmi nem maradt a vélhetően földszintes-egyemeletes „régi város”-ból, a mellékutcában a felismerhetetlenségig lepusztult, szétmállott és a legkülönbözőbb módon egybetákolt épületek, kijjebb otromba, sivár lakótelep, még kijjebb faházak, viskók inkább, a hegyvidéki falvak jellegzetes nyomorával. Ehhez képest az állomásépület az esztétika csúcsát jelentette.

       A központban a hagymakupolás templom volt az egyetlen objektum, amelyen tekintetemet megpihentettem, bár a tetején az idők során elsötétedett horganylemez már egyáltalán nem volt kedvemre való.

       Vettem negyed kiló „prjányikit” (amolyan mézes puszedlit), a papírzacskót kezemben tartva, tartalmát majszolva indultam vissza az állomás felé, amikor egy fiatal fekete nő a biciklijén nagy sebességgel elhúzott mellettem, ám túl közel jött, az oldalán lógó táskájával jól meglökte a könyökömet, és én elejtettem, pontosabban az ütődés lendületétől elég nagy ívben elhajítottam a zacskót, amelynek tartalma szertegurult a járdán. A nő alig két méterre fékezett, letette a lábát, nyergéből hátrafordult, és félig szeppenten, félig cinkosan szemembe nézve ezt mondta:

       – Oj, párdontye!

       Egészen addig azt hittem, meglehetős jártasságra tettem szert a vidéken járatos szláv nyelvek használatában, ám azt még soha senkitől nem hallottam, hogy a „pardon”-hoz valaki így ragasszon felszólító módú személyragot, mintegy az orosz „izvinyitye” vagy ukrán „vibácste” mintájára.

       Alighanem elmosolyodhattam, pár pillanatig szégyentelen kíváncsisággal csüggtem a nő szép arcán, aztán megvontam a vállamat, és leguggoltam összeszedni a szétszóródott puszedliket. Segíteni akart, de a kerékpárja akadályozta ebben, nem tudott mit kezdeni vele, így egyetlen pillanatnyi tétovázás után, ahogy ott guggoltam, nekitámasztotta a hátamnak.

       Ezt már nem állhattam meg nevetés nélkül, kacagni kezdtem, ő meg rám-rám hunyorítva összeszedte a mézes finomságot. Én nem mozdulhattam, eldőlt volna a bicikli, így csak néztem és nevettem, nevettem és néztem, ő meg átadta a teleszedett zacskót:

       – Holubi buduty gracijnyi.

       Kellett pár pillanat, amíg megértettem, mire céloz ezzel a megint csak elég furcsa szóhasználatú mondattal. „A galambok hálásak lesznek”, mondta nagyjából ukránul, de e nyelvtől idegen ’g’ hangot használva, és nyilvánvalóan a latin „gratias” szóból szláv képzővel alkotva azoknak a galamboknak a jelzőjét, amelyekkel szerinte fel kellene etetem az eléggé koszos járdán meghempergetett puszedliket. Tőlem ugyan messze állt a tisztaságmánia, tengeri hajóutakhoz szokott ember nemigen nézi, mennyire felel meg a magasabb higiéniás elvárásoknak az, amit megeszik, így a magam részéről gond nélkül elfogyasztottam volna a porban forgatott prjányikiket, de engedtem a nő ajánlatának, és ruszinul megkérdeztem, „Á hde szja majuty búti szi holubi?”, és hol kellene lenniük ezeknek a galamboknak, „Tam szuty, na hrisztoszovoji korpuszi”, ott vannak a krisztusi korpuszon, felelte újra csak valami latinos beütéssel (corpus), és már indult is a templom felé, hogy a hátoldalánál megmutassa a hatalmas kőfeszületen tanyázó brúgató madarakat.

       Így kezdődött életem legkülönlegesebb, legviharosabb, legrövidebb, de legtovább kísértő szerelme, amelynek maradékait úgy hordom lelkemben, mint a mézes sütemény szúrósan keménnyé száradt morzsáit a kabátzsebemben.