Az Álkárpátráz és a NOSZF

Az Alkarpatraz irodalmi csoportot 2003-ban alapították meg nagyrészt Magyarországon diákoskodó kárpátaljai fiatal irodalmárok. Eleinte kudarcot kudarcra halmoztak, majd 2004-ben találkoztak a jeles ungvári poétával, Balla D. Károllyal, aki csiklandós hónuk alá nyúlt. Ebből keletkezett az addig flopykon terjesztett folyóirat webes kiadása, az Álkárpátráz, amelynek 2006-ig négy internetes lapszáma jelent meg Markovits Teodóra szerkesztésében.

Az alkotócsoport 2004-ben a NOSZF évfordulója alkalmából összművészeti akciót indított, ennek jegyében performance-eseményre került sor Newicke várában (eközben virtuális kapcsolatot létesítettek Verecke szellemével), majd egy tematikus lapszámot szenteltek a forradalom témájának. Ezek az anyagok itt érhetők el:

A tizedik

Balla D. Károly

A tizedik

Különös érzés fogta el, amikor belépett. Hogy a belső tér majd különbözni fog attól, ami egy szokványos könyvtárban fogadhatná, arra számított. Mint ahogy arra is: ezek az ablakok másféle fényviszonyokat alakítanak ki, mások lesznek a színek, más az egész hangulat.
Számított minderre, és mégis… Mégis meglepte a sötét faburkolat melegsége, amellyel nem bírtak a hideg nappali fényt árasztó fényes izzók sem. S ahogy a mahagóni fa megfontolt, bölcs mélysége ellentétben állt a modern lámpák komolytalan sziporkázásával, úgy feszült neki a hely ünnepélyes komorságának az asztaloknál csevegő farmeres diákok rágógumis nyeglesége.
Nem értette, miért érez szorítást a torkában, mi az, ami megérinti. Csak egy könyvtár, még ha nem is annak épült… Úrrá lett meghatottságán, s igyekezett a rabbi szavaira figyelni, aki egyenesen a tóratartó előtti asztalhoz vezette.

*

– Egyedül van?
A kérdés meglepte. Nem mintha először szólították volna meg, amióta levetette a fekete ruhát és újra megenged magának egy kis rúzst, szemfestéket. Számtalanszor utána fütyültek, ráciccegteg nyálukat csorgató férfiak; néha mondtak is valamit a maguk modorában, ráérsz egy fordulóra, anyukám?, ilyesmiket. De hogy magázva? És ilyen távolról indítva? Mit lehet erre felelni? Nyilvánvaló, hogy egyedül van: lassan negyven perce ücsörög ezen a túl magas bárszéken (minek egy gyorsbüfébe bárszék?), azóta nem szólt senkihez, csak egy üdítőt kért még, azt is csak azért, mert úgy érezte, a rég felhörpintett kávé üres csészéje fölött mégsem illik ilyen hosszan ücsörögni fogyasztás nélkül. Az italának még megvan a fele, ez ki is tart addig, amíg óra nulla öt lesz, akkor aztán fizet, és ha roppant ráérősen sétál ki a peronra, talán még akkor is várnia kell pár percet, amíg beáll a vonata. Itt mégis kellemesebb, mint a kinti hidegben, még ha kicsit kaparja is a torkát az időnként megsűrűsödő dohányfüst, amely ilyenkor fölébe kerekedik a forró olajok és bennük piruló szelet húsok kipárolgásának.
– Meghívnám egy feketére, ha elfogadja.
Nem tudja eldönteni, örül-e annak, hogy megszólították, vagy inkább zavarja. Ha akarná, már elhárította volna a közeledést, igen, az uramat várom, mondhatta volna, de csak hallgatott, talán még biccentett is alig láthatóan, vagy ha nem is, akkor a szótlansága súgta, persze, hogy egyedül van, látja a vak is, hát még az, aki vagy fél órája ugyanilyen tétlenül ücsörög mellette, azzal a különbséggel, hogy kávé és üdítő helyett egy korsó sört hörpölgetve múlatja az időt.
– Már kávéztam, köszönöm.
– Más valamit? Nem éhes?
Persze, hogy éhes. Reggel evett utoljára, még otthon. Este mindig elhatározza, készít valami kis uzsonnát, de reggel aztán megfeledkezik róla, pedig lenne rá ideje bőven, hogy elszöszmötölje; ma is legalább másfél órát várt az egyik hivatalban, amíg sorra került. Sosem gondolta volna, ennyi a vesződséggel jár a sima örökösödési ügy. Már bánja, hogy magára vállalta. Elza, a könyvtárosi munkád mellett te érsz rá a legjobban, mondta szinte kórusban a két bátyja. Ami igaz is, épp csak neki be kell utaznia a városba, míg a derék fivérek itt élnek, ha lótnak-futnak is álló nap. No meg aztán: ő maradt az apai házban, sem Jánosnak, sem Máténak esze ágában nincs odaköltöznie, és az örökség harmadára is csak akkor tartanának igényt, ha ő eladná a házat. Majd bolond lenne eladni, mire menne a rá jutó hányad árával. Persze, ha férjhez menne és…
– Nézze azokat a gusztusos rántott combokat. Van hozzá rizs is, krumpli is. Melyikkel kéri?
Talán az apja tudta előre, mennyi utánajárással jár mindez, ezért akarta ráíratni. De ő tiltakozott, és nemcsak azért, apjával elhitesse: korai még ez, dehogy halálos a betegsége, hanem a fiúkkal szemben is igazságtalannak tartotta volna. Évek óta te tartod rendben a portát, te ápolsz engem is, amióta rászorulok, ezért a ház a tiéd, csak a tiéd, rád akarom íratni, érvelt az öreg, és soha nem állta meg, valami csípős megjegyzést ne tegyen fiaira, akik megtörték a hagyományt, egyikük sem folytatta mesterségét, hanem pénz és nők után futnak a városban, talán már imádkozni is elfelejtettek. Ő már-már rá is állt volna (fivérei csak vállukat vonták: persze, a ház az Elzáé), ha apja nem teszi még hozzá: ekkora házzal férjet is jobban kapsz. Hát ez aztán betette az ajtót: úgy ráförmedt szegény öregre, le is mondott a dologról, még végrendeletet sem csinált.
– Vagy inkább valami hideget? Egy kaszinótojást?
Most már illene valamit felelni, mielőtt sorra kerülnek a desszertek.
– Negyedóra múlva indul a vonatom.
– …Ö…, azt hiszem, téved. Negyedóra múlva nem indul semmilyen vonat. A gyors most húzott el, az ellenkező irányba pedig…
– Jó, akkor húsz perc… És nem is vagyok éhes.
Ez talán kicsit elutasítóbbra, ingerültebbre sikerült, mint szerette volna vagy mint a helyzet indokolná. Alkalmi bárpult-szomszédja igazán nem mondható tolakodónak, négy-öt perc is eltelik, míg egy újabb mondatra való összegyűlik a torkában. Inkább félénk, mint rámenős. Talán nem is akar semmit, csak unatkozik, csak nem akar egyedül falatozni.

*

Ezek lennének, mutatott a rabbi a feltornyozott könyvekre. Ő meg sorra a kezébe vette őket: csupa finom, értékes régi darab, jólesik megsimítani a táblájukat. Akadt köztük jócskán elrongyolódott példány is, ezeket majd újra kell kötni, de talált olyat is, amelyik még alig is szorul restaurálásra. Ezt szóvá is tette. Csak csinálja meg azokat is, legyenek tökéletesek, erősítette meg korábbi kijelentését a rabbi. Ha már mind a könyvtár állományába kerül, ne hibás, szakadt példányokat kapjanak. Rendben van, mondta erre ő, de továbbra sem értette a különös gesztust. Nem elég, hogy a város könyvtárat rendezett be a zsinagógában, most még a könyveiket is… Kísérője ráérzett a kételyére. Nincs már kinek, sóhajtotta, aztán, az ő értetlenségét látva még elmondta, hosszú évek óta nem tudják a szükséges tíz férfiembert összeszedni. Legalább egy híja mindig adódik… Így hát nem volt értelme üresen tartani ezt a gyönyörű épületet. A főrabbi többször is ideutazott a fővárosból, amíg megegyezett mindenben a polgármesterrel. Most a hét öt napján át könyvtár, egy napon az övek, hogy legyen hol, ha létszámhiánnyal is, összejönniük.

*

– Maga is vonatra vár?
– Nem igazán…
– Hát akkor? Itt az állomáson?
– Eléggé bonyolult a helyzetem…
Ezzel vajon mit akar mondani? Mi ez a bizonytalanság a hangjában?
Most fordul először felé, hogy megnézze magának. Talán valamivel idősebb a bátyjainál, jó negyvenes, kicsit már kopaszodó fejtetővel. A hosszú kabátja alatt öltöny, jófajta szövetből, fehér ing, nyakkendő. Mostanában kevés ilyen fazont látni az állomásokon. Illik a képbe a magázó udvariasság, az óvatos közeledés. Ez a férfi soha nem szólt még oda rágógumit csócsálva egy nőnek: ráérsz, anyukám?
Rendes ember, ezzel a megállapítással fordul vissza. Megnézi az óráját. Nem is húsz, hanem huszonkét perc… No, egye fene!
– Egy rósejbnit kérek, üresen.
Hogy felderült az arca! Miért ennyire fontos neki ez a meghívás?
– Kisasszony, két adag hasábburgonyát, csak magában!
Még van negyed pohár üdítője, ezt meghagyja a krumpli utánra. Mert hogy innivalót, úgy látszik, nem akar alkalmi ismerőse rendelni. Nem mintha…
– És valami italt? Nem iszik velem egy sört? Vagy valami erősebbet?…
Na még csak ez kéne. Kezd a fickó belejönni, jó lesz vigyázni. Határozottan megrázza a fejét. Ezzel mintha kis riadalmat keltene, a férfi elhallgat. Amikor megkapják az ételt, úgy érzi, engesztelnie kell:
– Végül is, ha nem utazik sehová, akkor miért…?
– Én tulajdonképpen, hogy is mondjam… Hát nem emlékszik rám?
Na, most vigyázzunk. Ez valami trükk. Legjobb lesz azonnal felállni, kimenni a peronra, talán lassan beáll a vonat. Visszateszi a tányérra a már villára szúrt krumplihasábot.
Ha behízelgőbb lenne a hangja, azonnal itt hagyná. De hátha mégis ismeri… Nagyon lassan, óvatosan újra a férfi felé fordul. Talán egyik bátyjának az osztálytársa…
– Az ügyvédi iroda óta követem… Maga mögött álltam a sorban, akaratlanul is hallottam a nevét, meg azt, hogy örökösödés. Ezek szerint az öreg Simon már nem… Maga még egészen kislány volt, akkoriban én állandó megrendelőként szinte hetente… Olyan mestert azóta sem, sehol a környéken.
Zavartan fürkészi a férfi arcát. Nem, nem emlékszik rá. De hát az apja jó tíz évvel halála előtt letette az ipart, ki tudná felidézni a régi klienseket.
– Ott laknak még, az alvégen?
– Ühüm. De csak én. A fivéreim itt, a városban.
– Persze, volt két bátyja is, emlékszem. És egyik sem folytatta a mesterséget?
– Nem, nem folytatták. Apának talán ez volt a legnagyobb bánata…
– Én viszont – köszörüli meg a torkát a férfi –, én kitanultam. Amikor az öreg az utolsó megrendelésemet már lemondta, szaladtam fűhöz-fához, bejártam hét határt. Az egyik mester lassú volt, a másik trehány, a harmadikat nem lehetett megfizetni. Hát megtanultam magam, most már hozzám járnak a kuncsaftok. Jobban jártam, mint azzal a kis állással az antikváriumban. Épp csak műhelyem nincs rendes, a lakásom kicsi hozzá, és a szerszámaim is szedettek-vedettek. Ezért is akartam beszélni magával. Hogy megvan-e, megvan-e még az öreg Simon műhelye. Ha igen, és kiadó vagy eladó lenne, annak a kedvéért én akár a városból is, akár naponta… Most is kinéz egy nagyobb megrendelést, csupa finom, értékes régi darab, nem lehet elkontárkodni… Mindjárt indul a vonata… Most mit csináljak, már nem tudjuk megbeszélni… Kisasszony, fizetek!… Nem lehetne, hogy…, hogy megnézzem… Azokat a satukat, pengéket, azóta sem olyat… Milyen jó, hogy éppen most kellett megújítani a vállalkozói engedélyemet, különben abba a hivatalba, talán soha… És magácska épp ugyanott az örökösödést, éppen most, amikor ez a nagyobb megrendelés… És hogy minden megvan sértetlenül, az a bígelő, azok a prések, istenem!

*

– Kérdeznék még valamit – mondta már kifelé menet, a hatalmas tölgyfa ajtó félfáját  simítva tenyerével. – Miért én, miért éppen engem? Ha a közelben nem is, de a fővárosban akadna jobb, tanult szakember.
A rabbi megállt, szembefordult vele; hosszan simogatta szakállát.
– Azt hittem, tudja.
– Ugyan mit, mit kellene tudnom?
– Ugye maga nem ismerte a szüleit.
– Nem, állami gondozott voltam.
– Nem is tud róluk semmit?
– Semmit. Próbáltam nyomozni, de még azt az idegent – vagy rokont? – sem sikerült felkutatnom, aki egyéves koromig nevelt és beadott az árvaházba.

*

Amikor már egymással szemben ültek a vonat fapadján, akkor először arra gondolt, kár volt azzal az üveges, ízetlen rósejbnivel elütniük az étvágyukat, amikor otthon fél fazéknyi van még a vasárnapi töltött libából; aztán apját látta maga előtt, amint még ereje teljében tesz-vesz az émelyítő, de most hirtelen mégis megkívánt enyvszagban, majd magát látta munkahelyén, a kis falusi könyvtárban, amint javításra kiválogatja az évek óta szakadt borítójú, feslett gerincű köteteket. Végül, amikor az egyik állomáson útitársat kaptak, azon kezdett töprengeni, vajon most mit válaszolna ennek az idegennek, ha megkérdezné tőle, hogy egyedül van-e.

*

– No, akkor jöjjön vissza – mondta a rabbi és elindult felfelé a lépcsőn, a hitközség kis irodája felé. Ahogy fokról fokra hágott, a számolásban éppen eljutott tízig.

Maradék hagyomány galambokkal

Ezt a novellát a senki által meg nem cáfolt szájhagyomány szerint Dr. Kállay O. Béla írta egy budapesti szervízben vásárolt laptopon közvetlenül azután, hogy kényelmesen elhelyezkedett angyalföldi lakásának télikertjében.

Kállay O. Béla

Holubi buduty gracijnyi

Emlék. Vagy inkább hagyaték. Vagy, ahogy még Kármán József használta: hagyomány. Maradéka egy szerelemnek, sajgó hagyatéka egy szeretőnek, ismételhetetlen hagyománya annak, ahogy ő meg én együtt voltunk. Akkor, ott, és olyan rövid ideig, hogy nem is tartanám számon múltamban, ha nem kísértene azóta is.

       Pedig nem tudom, hogyan keveredtem oda. Nem volt semmi dolgom abban a városban. Egyszer csak mégis ott álltam piszkos kis főterén, ha egyáltalán annak lehet nevezni, inkább csak kiszélesedése a jellegtelen főutcának. Pedig maradhattam volna az állomáson, ahogy máskor is, amikor itt kellett átszállnom. Negyven perc, egy óra, vagy akár másfél: olvasgatni a váróteremben a kicsit kényelmetlen fapadon, megteázni a büfében, esetleg sétálni egyet az ócska, de még a Monarchia színeit őrző épület környékén, rá-rágyújtva, érkezőket és távozókat, a közeli lakótelepre sietőket figyelve.

       De nem. Akkor gondoltam egyet, és bementem a központba. Ha ugyan annak lehet...

       Kevés jellegtelenebb kisvárost láttam életemben. A főutca 3-5 emeletes típusházai, a betonbunkerre emlékeztető „kultúr” a homlokzatára szegezett borzalmas alumínium domborművel, a körülépítetlen, ostoba tűzfalaival tüntető „univermág”, a minden városban teljesen egyformára szabott, primitíven konstruktivista tanácsi és pártszékház, a valamilyen hóbortból két korinthoszi oszlopfőre támaszkodó lapos tetős posta – láthatóan mind a háború után épültek, és ez meg is látszott rajtuk. Szinte semmi nem maradt a vélhetően földszintes-egyemeletes „régi város”-ból, a mellékutcában a felismerhetetlenségig lepusztult, szétmállott és a legkülönbözőbb módon egybetákolt épületek, kijjebb otromba, sivár lakótelep, még kijjebb faházak, viskók inkább, a hegyvidéki falvak jellegzetes nyomorával. Ehhez képest az állomásépület az esztétika csúcsát jelentette.

       A központban a hagymakupolás templom volt az egyetlen objektum, amelyen tekintetemet megpihentettem, bár a tetején az idők során elsötétedett horganylemez már egyáltalán nem volt kedvemre való.

       Vettem negyed kiló „prjányikit” (amolyan mézes puszedlit), a papírzacskót kezemben tartva, tartalmát majszolva indultam vissza az állomás felé, amikor egy fiatal fekete nő a biciklijén nagy sebességgel elhúzott mellettem, ám túl közel jött, az oldalán lógó táskájával jól meglökte a könyökömet, és én elejtettem, pontosabban az ütődés lendületétől elég nagy ívben elhajítottam a zacskót, amelynek tartalma szertegurult a járdán. A nő alig két méterre fékezett, letette a lábát, nyergéből hátrafordult, és félig szeppenten, félig cinkosan szemembe nézve ezt mondta:

       – Oj, párdontye!

       Egészen addig azt hittem, meglehetős jártasságra tettem szert a vidéken járatos szláv nyelvek használatában, ám azt még soha senkitől nem hallottam, hogy a „pardon”-hoz valaki így ragasszon felszólító módú személyragot, mintegy az orosz „izvinyitye” vagy ukrán „vibácste” mintájára.

       Alighanem elmosolyodhattam, pár pillanatig szégyentelen kíváncsisággal csüggtem a nő szép arcán, aztán megvontam a vállamat, és leguggoltam összeszedni a szétszóródott puszedliket. Segíteni akart, de a kerékpárja akadályozta ebben, nem tudott mit kezdeni vele, így egyetlen pillanatnyi tétovázás után, ahogy ott guggoltam, nekitámasztotta a hátamnak.

       Ezt már nem állhattam meg nevetés nélkül, kacagni kezdtem, ő meg rám-rám hunyorítva összeszedte a mézes finomságot. Én nem mozdulhattam, eldőlt volna a bicikli, így csak néztem és nevettem, nevettem és néztem, ő meg átadta a teleszedett zacskót:

       – Holubi buduty gracijnyi.

       Kellett pár pillanat, amíg megértettem, mire céloz ezzel a megint csak elég furcsa szóhasználatú mondattal. „A galambok hálásak lesznek”, mondta nagyjából ukránul, de e nyelvtől idegen ’g’ hangot használva, és nyilvánvalóan a latin „gratias” szóból szláv képzővel alkotva azoknak a galamboknak a jelzőjét, amelyekkel szerinte fel kellene etetem az eléggé koszos járdán meghempergetett puszedliket. Tőlem ugyan messze állt a tisztaságmánia, tengeri hajóutakhoz szokott ember nemigen nézi, mennyire felel meg a magasabb higiéniás elvárásoknak az, amit megeszik, így a magam részéről gond nélkül elfogyasztottam volna a porban forgatott prjányikiket, de engedtem a nő ajánlatának, és ruszinul megkérdeztem, „Á hde szja majuty búti szi holubi?”, és hol kellene lenniük ezeknek a galamboknak, „Tam szuty, na hrisztoszovoji korpuszi”, ott vannak a krisztusi korpuszon, felelte újra csak valami latinos beütéssel (corpus), és már indult is a templom felé, hogy a hátoldalánál megmutassa a hatalmas kőfeszületen tanyázó brúgató madarakat.

       Így kezdődött életem legkülönlegesebb, legviharosabb, legrövidebb, de legtovább kísértő szerelme, amelynek maradékait úgy hordom lelkemben, mint a mézes sütemény szúrósan keménnyé száradt morzsáit a kabátzsebemben.

Korszerű transzferár nyilvántartás

     Az transzferár nevek senkit ne tévesszenek meg. A színhely nem a napfényes Hellasz, és a cselekmény sem az ókorban játszódik. Ahogy Raymond Queneau írná: a transzferár nyilvántartás szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hason­lóságuk csakis a véletlen műve lehet. Ám transzferár nyilvántartásnak mégsem nevezhetjük a Korszerű Nyilvántartást, már csak azért sem, mert óvjuk attól a Nyájast, hogy valamely intellektuális pasziánszra vetemedjék, miáltal azonosítási kísérletei elvonnák a figyelmét magáról a lényegről. A transzferár nyilvántartás a belletrisztika szabályait, nem pedig az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a külső valóságra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak, ami, és nem annak, ami nem. Ne törekedjünk arra, hogy az általános emberi viszonylatok művészi interpretálását folyton lapos reáliákkal ütköztessük. Az „ars longá”-t semmi esetre se cseréljük fel a „vita brevis”-szel!

     Ha azonban mégis – emez intő szó ellenére – a Nyájas feltett szándéka lenne, hogy fókuszált nagyítóüvegét a honlapra irányítva Serlock Holmes módjára feltérképezze: hol, miben, hogyan fedi a transzferár nyilvántartás emelkedett világa a triviális életet, két segítő szempontot kínálhatunk számára.

     Az egyik, hogy soha ne a múltját és környezetét keresse a műben, hanem ellenkezőleg: a transzferár nyilvántartást vetítse ki emlékképei­re, tapasztalataira, közvetlen és közvetett úton szerzett ismereteire, így keresve az átfedéseket. A módszer az útlevélvizsgálat metodológiáját utánozza. Figyeljük meg, a jól kiképzett és tapasztalt határőr előbb mindig az arcunkat fürkészi, szemünkbe néz, és csak aztán veszi szemügyre a fényképünket a passzusban. A magyarázat nyilvánvaló: arcunk részletekben sokkal gazdagabb, így árnyalt, összetett benyomás hagy a szemlélőben. Ennek az összhatásnak kell, hogy megfeleljen a fotó. Fordított sorrend esetében egy degradált, csak egyes (bár lényegi) vonásokat tartalmazó, részletszegény fénykép elemeit keresné az arcunkon, és ezeket sokkal nagyobb eséllyel megtalálná akkor is, ha a fotó hamis. Mint ahogy aki nem látott valódi százdollárost, az nem veszi észre a hamisítvány gyengéit. Tehát: előbb merüljön el a Nyájas a transzferár nyilvántartás gazdag és színes világában, és aztán az olvasottakat ütköztesse saját emlékezetének megfakult argoszi képeivel. Talán megkockáztatható a kísérlet eredményének a prognózisa: az egymást fedő gócpon­tok közti viszonyrendszer bizonyos valóságos összefüggések lényegére is fényt deríthet.

     Másik szempontunk legyen a belátás. Felfedezéseinket, azonosításainkat – akár csak valószínűsíthetőek, akár bizonyosak – tartsuk meg magunknak. Ezzel nemcsak a hősök emléke és a még élő személyek érzékenysége, hanem a szerzői koncepció iránti tiszteletünket is kifejezhetjük. Hiszen ha a transzferár nyilvántartás alkotójának a célja egyfajta leleplezés, bizonyos titkok kibeszélése lett volna: akkor a szereplőket saját köznapi nevükön vonultatná fel, s nem folyamodott volna alkotói absztrakcióhoz. Mivel azonban ezt megtette, igyekezzünk szándékát akceptálni; és – nem árt újra hangsúlyozni – elégedjünk meg az esztétikai értelmezéssel, ugyanis a transzferár nyilvántartás művészi értékéhez nem hozzátesz, hanem inkább elvesz belőle, ha túlságosan sok ponton egyeztethető a vulgáris valósággal.

     Ami persze korántsem jelenti azt, hogy az áthallásokat ne regisztrálhatnánk, épp csak ajánlatos ezeknek mindenfajta értékítéletünkben látens módon, csupán implicite jelen lenniük.

     Mint az élet banalitásaitól, épp úgy eltér a transzferár nyilvántartás a transzferár történelem tényeitől és a mitológia hagyományaitól is. A szereplők puszta nevükön és sorsuk egy-egy mozzanatán túl nem sokat örököltek ókori elődeiktől. Az egyezések és különbözések valamennyi vonatkozásának feltárása már-már lehetetlen vállalkozás lenne, és mindenképpen túlmutatna a jelen kereteken. A legszembetűnőbb eltéréseket azonban talán érdemes megemlítenünk.

     Az transzferár drámák úgy tudják, Oresztész és Elektra testvérek: mindketten az argoszi királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra gyermekei. Apjuk összeesküvés áldozatává válik: a hatalomra törő unokafivért a királyné bújtja fel a gyilkosságra, és Egiszthosz el is veszi a törvényes uralkodó életét, trónját – és feleségét. Elektra segítségével a száműzetésből hazatérő Oresztész bosszút áll a trónbitorló rokonon és az áruló édesanyán.

     A Korszerű Nyilvántartásben más a szereposztás.

Terjed a transzferár nyilvántartás

     Ez a transzferár nyilvántartás nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Transzferár nyilvántartás nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak transzferár nyilvántartás keresőmarketing nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.

     Ennek a nem létező transzferár nyilvántartásnak a címe Keresőmarketing, lévén önnön hiánya elé állít tükröt. Hogy még mi minden mással szembesít, az talán kiderül a könyvből, amelynek, az egyszerűség kedvéért, ugyanaz a címe, mint annak a transzferár nyilvántartásnak, amelyik nincs benne.

     De ha nem a transzferár nyilvántartás, akkor mi tölti meg az oldalakat? Nos, csupa olyasmi, amit komoly köteteknek tartalmaznia illik: ajánlás, előszó, jegyzetek, egy utószó-tanulmány fejezetei, szómagyarázatok, sőt: a transzferár nyilvántartás keletkezéstörténetét naplószerűen rögzítő SEOk. Ezek a járulékos transzferár nyilvántartások teszik olyannyira karakteressé a révükön megalkotott Nincset, hogy lapról lapra haladva egyre jobban behatolhatunk a hiányba, míg végül nagyobb megelégedéssel tehetjük le a könyvet, semmint ha  magát a transzferár nyilvántartást olvastuk volna.

Casino Budapest

     Bizonyos megítélés szerint a létező világ nem egyéb, mint két nem létező végzetes karambolja. Ehhez hasonlóan az elkövetkezendő oldalakon olvasható írásmű is transzferár nyilvántartás nélküli képződmények ütközése révén jött létre. Egyrészt élt bennem egy formázatlan zárvány, másrészt kreáltam egy üres szerkezetet. Az előbbi konstrukció híján nem ölthetett transzferár nyilvántartástestet, az utóbbi fikciós vázaival meredezett csupaszon a semmibe. Ám ahogy az alaktalan tartalmat belelőttem a tartalmatlan struktúrába, az egymásba hatolás helyén transzferár nyilvántartáscsírák indultak lassú sarjadásnak. Sokuk már kezdetben életképtelennek bizonyult, akadt, amelyik elfajzott vagy jellegtelen, satnya kezdemény maradt. Néhányuk azonban átvészelte mind az írói ösztönök gyújtogatását, mind a tudatos műgond veszejtő aszályát.

     Hogy mivé gyarapodtak a hajdani sarjak, egyre kevésbé tudtam megítélni. Túlnőttek rajtam, fölém terebélyesedtek, néha már alig ismerem ki magam a kusza vadonban, és bizony előfordult, riadtan menekültem az átláthatatlan összefüggé­sek baljósan tekeredő liánjai közül. Hogy mégis közlekedni tudjak a buja tenyészetben, bozótvágó késsel nyitottam széles járatokat. Ezzel azonban összekaszaboltam az egybefüggő részeket, ösvényekkel választottam el kezdeteket végektől. Behatolásom eredményekén a megmaradt textusok jellegét most már nemcsak az határozta meg, milyen transzferár nyilvántartási elődöktől származnak, nemcsak az, mivé fejlődtek, hanem magukon viselték utólagos erőszaktételem nyomait is.

Novellám az ÉSben

Sztreccskesztyű, lóbalzsam

Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Ön bizonyára kitűnően ismeri hazája flóráját és faunáját, ha mégsem lenne így, az esetben engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy evolúciós különlegességre, egyben ünnepélyes bejelentést tegyek ez ügyben. »tovább

Csoóri bohócot csinált magából

Csoóri Sándor Márciusi Charta

Bevallom, amikor megjelent, nem olvastam el a Márciusi Chartát. Elég volt átfutnom az aláírók listáját. Ajjaj, ha Eperjes és Fábry, akkor biztosan sületlenség, még ha az Csoóri jegyzi is, akit 1990-ben még felettébb tiszteltem, s aki aztán azzal, hogy 1991-ben elvállalta a Magyarok Világszövetsége elnöki posztját, le is rombolta nimbuszát. Nos, mostanáig nem olvastam szellemi alulteljesítésének csúcsművét, de most Debreczeni József A rendszerváltás vesztese című elemzését megismerve megtettem.

T o v á b b »

Csoóri bohócot csinált magából a Márciusi Charta megírásával és közreadásával.

irodalom, politika, közélet - az a blogbejegyzésem, amelyre a link mutat, sokáig a Google-találatok élén volt nemcsak a Csoóri bohócot csinált magából címszóval, hanem a költő nevével - Csoóri Sándor is.

Korábban a a témában: Csoóri hóna alól