Balla D. Károly
A tizedik
Különös érzés fogta el, amikor belépett. Hogy a belső tér
majd különbözni fog attól, ami egy szokványos könyvtárban fogadhatná, arra
számított. Mint ahogy arra is: ezek az ablakok másféle fényviszonyokat
alakítanak ki, mások lesznek a színek, más az egész hangulat.
Számított minderre, és mégis… Mégis meglepte a sötét
faburkolat melegsége, amellyel nem bírtak a hideg nappali fényt árasztó fényes
izzók sem. S ahogy a mahagóni fa megfontolt, bölcs mélysége ellentétben állt a
modern lámpák komolytalan sziporkázásával, úgy feszült neki a hely ünnepélyes
komorságának az asztaloknál csevegő farmeres diákok rágógumis nyeglesége.
Nem értette, miért érez szorítást a torkában, mi az, ami
megérinti. Csak egy könyvtár, még ha nem is annak épült… Úrrá lett
meghatottságán, s igyekezett a rabbi szavaira figyelni, aki egyenesen a
tóratartó előtti asztalhoz vezette.
*
– Egyedül van?
A kérdés meglepte. Nem mintha először szólították volna
meg, amióta levetette a fekete ruhát és újra megenged magának egy kis rúzst,
szemfestéket. Számtalanszor utána fütyültek, ráciccegteg nyálukat csorgató
férfiak; néha mondtak is valamit a maguk modorában, ráérsz egy fordulóra,
anyukám?, ilyesmiket. De hogy magázva? És ilyen távolról indítva? Mit lehet
erre felelni? Nyilvánvaló, hogy egyedül van: lassan negyven perce ücsörög ezen
a túl magas bárszéken (minek egy gyorsbüfébe bárszék?), azóta nem szólt
senkihez, csak egy üdítőt kért még, azt is csak azért, mert úgy érezte, a rég
felhörpintett kávé üres csészéje fölött mégsem illik ilyen hosszan ücsörögni
fogyasztás nélkül. Az italának még megvan a fele, ez ki is tart addig, amíg óra
nulla öt lesz, akkor aztán fizet, és ha roppant ráérősen sétál ki a peronra,
talán még akkor is várnia kell pár percet, amíg beáll a vonata. Itt mégis
kellemesebb, mint a kinti hidegben, még ha kicsit kaparja is a torkát az
időnként megsűrűsödő dohányfüst, amely ilyenkor fölébe kerekedik a forró olajok
és bennük piruló szelet húsok kipárolgásának.
– Meghívnám egy feketére, ha elfogadja.
Nem tudja eldönteni, örül-e annak, hogy megszólították,
vagy inkább zavarja. Ha akarná, már elhárította volna a közeledést, igen, az
uramat várom, mondhatta volna, de csak hallgatott, talán még biccentett is alig
láthatóan, vagy ha nem is, akkor a szótlansága súgta, persze, hogy egyedül van,
látja a vak is, hát még az, aki vagy fél órája ugyanilyen tétlenül ücsörög
mellette, azzal a különbséggel, hogy kávé és üdítő helyett egy korsó sört
hörpölgetve múlatja az időt.
– Már kávéztam, köszönöm.
– Más valamit? Nem éhes?
Persze, hogy éhes. Reggel evett utoljára, még otthon. Este
mindig elhatározza, készít valami kis uzsonnát, de reggel aztán megfeledkezik róla,
pedig lenne rá ideje bőven, hogy elszöszmötölje; ma is legalább másfél órát
várt az egyik hivatalban, amíg sorra került. Sosem gondolta volna, ennyi a
vesződséggel jár a sima örökösödési ügy. Már bánja, hogy magára vállalta. Elza,
a könyvtárosi munkád mellett te érsz rá a legjobban, mondta szinte kórusban a
két bátyja. Ami igaz is, épp csak neki be kell utaznia a városba, míg a derék
fivérek itt élnek, ha lótnak-futnak is álló nap. No meg aztán: ő maradt az apai
házban, sem Jánosnak, sem Máténak esze ágában nincs odaköltöznie, és az örökség
harmadára is csak akkor tartanának igényt, ha ő eladná a házat. Majd bolond
lenne eladni, mire menne a rá jutó hányad árával. Persze, ha férjhez menne és…
– Nézze azokat a gusztusos rántott combokat. Van hozzá
rizs is, krumpli is. Melyikkel kéri?
Talán az apja tudta előre, mennyi utánajárással jár
mindez, ezért akarta ráíratni. De ő tiltakozott, és nemcsak azért, apjával
elhitesse: korai még ez, dehogy halálos a betegsége, hanem a fiúkkal szemben is
igazságtalannak tartotta volna. Évek óta te tartod rendben a portát, te ápolsz
engem is, amióta rászorulok, ezért a ház a tiéd, csak a tiéd, rád akarom
íratni, érvelt az öreg, és soha nem állta meg, valami csípős megjegyzést ne
tegyen fiaira, akik megtörték a hagyományt, egyikük sem folytatta mesterségét,
hanem pénz és nők után futnak a városban, talán már imádkozni is elfelejtettek.
Ő már-már rá is állt volna (fivérei csak vállukat vonták: persze, a ház az
Elzáé), ha apja nem teszi még hozzá: ekkora házzal férjet is jobban kapsz. Hát
ez aztán betette az ajtót: úgy ráförmedt szegény öregre, le is mondott a
dologról, még végrendeletet sem csinált.
– Vagy inkább valami hideget? Egy kaszinótojást?
Most már illene valamit felelni, mielőtt sorra kerülnek a
desszertek.
– Negyedóra múlva indul a vonatom.
– …Ö…, azt hiszem, téved. Negyedóra múlva nem indul
semmilyen vonat. A gyors most húzott el, az ellenkező irányba pedig…
– Jó, akkor húsz perc… És nem is vagyok éhes.
Ez talán kicsit elutasítóbbra, ingerültebbre sikerült,
mint szerette volna vagy mint a helyzet indokolná. Alkalmi bárpult-szomszédja
igazán nem mondható tolakodónak, négy-öt perc is eltelik, míg egy újabb
mondatra való összegyűlik a torkában. Inkább félénk, mint rámenős. Talán nem is
akar semmit, csak unatkozik, csak nem akar egyedül falatozni.
*
Ezek lennének, mutatott a rabbi a feltornyozott könyvekre.
Ő meg sorra a kezébe vette őket: csupa finom, értékes régi darab, jólesik
megsimítani a táblájukat. Akadt köztük jócskán elrongyolódott példány is,
ezeket majd újra kell kötni, de talált olyat is, amelyik még alig is szorul
restaurálásra. Ezt szóvá is tette. Csak csinálja meg azokat is, legyenek
tökéletesek, erősítette meg korábbi kijelentését a rabbi. Ha már mind a
könyvtár állományába kerül, ne hibás, szakadt példányokat kapjanak. Rendben
van, mondta erre ő, de továbbra sem értette a különös gesztust. Nem elég, hogy
a város könyvtárat rendezett be a zsinagógában, most még a könyveiket is…
Kísérője ráérzett a kételyére. Nincs már kinek, sóhajtotta, aztán, az ő
értetlenségét látva még elmondta, hosszú évek óta nem tudják a szükséges tíz
férfiembert összeszedni. Legalább egy híja mindig adódik… Így hát nem volt
értelme üresen tartani ezt a gyönyörű épületet. A főrabbi többször is
ideutazott a fővárosból, amíg megegyezett mindenben a polgármesterrel. Most a
hét öt napján át könyvtár, egy napon az övek, hogy legyen hol, ha létszámhiánnyal
is, összejönniük.
*
– Maga is vonatra vár?
– Nem igazán…
– Hát akkor? Itt az állomáson?
– Eléggé bonyolult a helyzetem…
Ezzel vajon mit akar mondani? Mi ez a bizonytalanság a
hangjában?
Most fordul először felé, hogy megnézze magának. Talán
valamivel idősebb a bátyjainál, jó negyvenes, kicsit már kopaszodó fejtetővel.
A hosszú kabátja alatt öltöny, jófajta szövetből, fehér ing, nyakkendő. Mostanában
kevés ilyen fazont látni az állomásokon. Illik a képbe a magázó udvariasság, az
óvatos közeledés. Ez a férfi soha nem szólt még oda rágógumit csócsálva egy
nőnek: ráérsz, anyukám?
Rendes ember, ezzel a megállapítással fordul vissza.
Megnézi az óráját. Nem is húsz, hanem huszonkét perc… No, egye fene!
– Egy rósejbnit kérek, üresen.
Hogy felderült az arca! Miért ennyire fontos neki ez a
meghívás?
– Kisasszony, két adag hasábburgonyát, csak magában!
Még van negyed pohár üdítője, ezt meghagyja a krumpli utánra.
Mert hogy innivalót, úgy látszik, nem akar alkalmi ismerőse rendelni. Nem
mintha…
– És valami italt? Nem iszik velem egy sört? Vagy valami
erősebbet?…
Na még csak ez kéne. Kezd a fickó belejönni, jó lesz
vigyázni. Határozottan megrázza a fejét. Ezzel mintha kis riadalmat keltene, a
férfi elhallgat. Amikor megkapják az ételt, úgy érzi, engesztelnie kell:
– Végül is, ha nem utazik sehová, akkor miért…?
– Én tulajdonképpen, hogy is mondjam… Hát nem emlékszik
rám?
Na, most vigyázzunk. Ez valami trükk. Legjobb lesz azonnal
felállni, kimenni a peronra, talán lassan beáll a vonat. Visszateszi a tányérra
a már villára szúrt krumplihasábot.
Ha behízelgőbb lenne a hangja, azonnal itt hagyná. De
hátha mégis ismeri… Nagyon lassan, óvatosan újra a férfi felé fordul. Talán
egyik bátyjának az osztálytársa…
– Az ügyvédi iroda óta követem… Maga mögött álltam a
sorban, akaratlanul is hallottam a nevét, meg azt, hogy örökösödés. Ezek
szerint az öreg Simon már nem… Maga még egészen kislány volt, akkoriban én
állandó megrendelőként szinte hetente… Olyan mestert azóta sem, sehol a
környéken.
Zavartan fürkészi a férfi arcát. Nem, nem emlékszik rá. De
hát az apja jó tíz évvel halála előtt letette az ipart, ki tudná felidézni a
régi klienseket.
– Ott laknak még, az alvégen?
– Ühüm. De csak én. A fivéreim itt, a városban.
– Persze, volt két bátyja is, emlékszem. És egyik sem
folytatta a mesterséget?
– Nem, nem folytatták. Apának talán ez volt a legnagyobb
bánata…
– Én viszont – köszörüli meg a torkát a férfi –, én
kitanultam. Amikor az öreg az utolsó megrendelésemet már lemondta, szaladtam
fűhöz-fához, bejártam hét határt. Az egyik mester lassú volt, a másik trehány,
a harmadikat nem lehetett megfizetni. Hát megtanultam magam, most már hozzám
járnak a kuncsaftok. Jobban jártam, mint azzal a kis állással az antikváriumban.
Épp csak műhelyem nincs rendes, a lakásom kicsi hozzá, és a szerszámaim is
szedettek-vedettek. Ezért is akartam beszélni magával. Hogy megvan-e, megvan-e
még az öreg Simon műhelye. Ha igen, és kiadó vagy eladó lenne, annak a kedvéért
én akár a városból is, akár naponta… Most is kinéz egy nagyobb megrendelést,
csupa finom, értékes régi darab, nem lehet elkontárkodni… Mindjárt indul a
vonata… Most mit csináljak, már nem tudjuk megbeszélni… Kisasszony, fizetek!…
Nem lehetne, hogy…, hogy megnézzem… Azokat a satukat, pengéket, azóta sem
olyat… Milyen jó, hogy éppen most kellett megújítani a vállalkozói
engedélyemet, különben abba a hivatalba, talán soha… És magácska épp ugyanott
az örökösödést, éppen most, amikor ez a nagyobb megrendelés… És hogy minden
megvan sértetlenül, az a bígelő, azok a prések, istenem!
*
– Kérdeznék még valamit – mondta már kifelé menet, a
hatalmas tölgyfa ajtó félfáját
simítva
tenyerével. – Miért én, miért éppen engem? Ha a közelben nem is, de a fővárosban
akadna jobb, tanult szakember.
A rabbi megállt, szembefordult vele; hosszan simogatta
szakállát.
– Azt hittem, tudja.
– Ugyan mit, mit kellene tudnom?
– Ugye maga nem ismerte a szüleit.
– Nem, állami gondozott voltam.
– Nem is tud róluk semmit?
– Semmit. Próbáltam nyomozni, de még azt az idegent – vagy
rokont? – sem sikerült felkutatnom, aki egyéves koromig nevelt és beadott az
árvaházba.
*
Amikor már egymással szemben ültek a vonat fapadján, akkor
először arra gondolt, kár volt azzal az üveges, ízetlen rósejbnivel elütniük az
étvágyukat, amikor otthon fél fazéknyi van még a vasárnapi töltött libából;
aztán apját látta maga előtt, amint még ereje teljében tesz-vesz az émelyítő,
de most hirtelen mégis megkívánt enyvszagban, majd magát látta munkahelyén, a
kis falusi könyvtárban, amint javításra kiválogatja az évek óta szakadt
borítójú, feslett gerincű köteteket. Végül, amikor az egyik állomáson útitársat
kaptak, azon kezdett töprengeni, vajon most mit válaszolna ennek az idegennek,
ha megkérdezné tőle, hogy egyedül van-e.
*
– No, akkor jöjjön vissza – mondta a rabbi és elindult
felfelé a lépcsőn, a hitközség kis irodája felé. Ahogy fokról fokra hágott, a
számolásban éppen eljutott tízig.
